Két évig ösztöndíjasként vetettem bele magam azokba a tudományokba, melyek meghatározták ma is gyakorolt pályámat. 1977.-ben eldöntöttem, hogy lelkészi pályára vállalkozom. Elhatározásomat tett követte, hiszen azonnal hozzáláttam a felkészüléshez, s így sikeresen felvételiztem 1979.-be. 9 hónapi katonai sorszolgálat után, 1980. októberében megkezdtem teológiai tanulmányaimat, melyeket 1984.-ben sikeresen befejeztem. Akkor úgy hittem, hogy Isten igájába állva egyfajta állandó protestálást végzet a kor átkos rendszere ellen. Ez így is volt.

Igen, hiszen sokáig meggyozodéssel vallottam és hirdettem, hogy Isten szolgája, de inkább egyik orállója vagyok Isten országának valamelyik bástyáján. Nem sok ido kellett azonban ahhoz, hogy megtapasztaljam végtelen gyengeségemet, adott esetekben alkalmatlanságomat az orálló szerepére. Számtalanszor úrrá lett rajtam az orálló gyengesége. Egyszer a nap hevített, máskor meg fáztam. Amikor éhes voltam, éppen akkor nem kínozott a szomjúság, ha jól laktam, akkor környékezett az álom. Szóval, minden olyan gond utolért, mint bármelyik ort a bástyán. Azért kértem szüntelen Istenemet, hogy két kézzel áldjon meg munkámban, hiszen különben nem leszek képes ellátnom feladatomat, még kevésbé felvállalnom azt a mérhetetlen felelosséget, melyet a lelkészi szolgálattal magamra vállaltam.

Pályafutásom, szolgálatom második esztendejét éltem, amikor ráébredtem arra, hogy sok mindenben másabb a gondolkodásmódom, mint a korosztályomban soknak, vagy ne is beszéljünk az idosebbekrol. Nemcsak vallásos tekintetben, hanem a mindennapi élet dolgaival való törodésben is egy olyan szemléletet vallottam, hogy nekem nem egy elismerésnek örvendo, eszményi lelkészség megvalósítására kell törekednem, hanem arra, hogy elvégezzem a rám bízottakat. Magaviseletemmel azt kell bizonyítanom, amit hiszek, és nem azt, amit szeretnék, hogy higgyenek rólam. Ez a viszonyulás nem fért bele új környezetem, új egyházközségi tagjaim felfogásába. Ennek kiegészíto része volt természetesen székely származásom, s vele együtt mindaz, amit otthonról magammal hoztam. Bizonyos fokú türelmetlenség, hogy nem értenek meg kello gyorsasággal, hogy nem látják úgy a dolgokat, amiként én látom, de a híveknek is látniuk kell. Székellyé akartam tenni azt a népet, mely az volt ugyan eredetében, de a történelem folyamán azzá, és olyanná vált, amilyen mai nap is.

Az örömüzenet hirdetése rendjén is eloálltak elso nehézségeim. Túl voltam már az elso szolgálatok megpróbáltatásain, de idoközönként szembe találtam magam olyan, új helyzetekkel, melyeket mindenképpen meg kellett oldanom. Az ünnepi szolgálatok kivétel nélkül örömet szereztek mindenkinek, aki jelen volt. Nem mondhatom el ezt azonban a többi szolgálatokról, hiszen elszomorítóan kevesen látogatták a vasárnapi istentiszteleteket, viszont különös igényeket támasztottak pl., a temetési szertartásokkal kapcsolatosan. Olyanokat, hogy legyek rövid, mert ehhez elég idos a megboldogult, vagy hamis dolgokat állítsak a megholtról (emeljem ki jóságát, amikor errol mindenki mást beszélt), terjedelmes búcsúztatóban ömlengos himnuszt szóljak egyik-másik hozzátartozóról. A nehézség nem is abban volt, hogy ezt kérték, hanem abban, hogy nem teljesítettem. Adott esetekben nem tartottam be a népi mondást, hogy a „halottról jót, vagy semmit”, hanem kimondtam, hogy milyennek kellett volna lennie a megboldogultnak ahhoz, hogy elnyerhesse Isten részérol az elismerést.

Lassan így alakult ki bennem a pap képe, amikor beért Balázs Ferenc, unitárius pap felfogása. A kalapos lelkész nem hajt vizet saját malmára, s ezért elismerésnek örvend. Jól esik neki, ha köszöntgetik a hívek. Az igazi pap viszont soha nem nyeri el a hívek szeretetét, mert arra törekszik, hogy mindenkor beleavatkozzon a hívek közösségi és magán életébe. Azt tartottam magam is, hogy csakis abban az esetben végezhetem a papsággal járó feladatokat Isten akarata szerint, ha igenis beleavatkozom híveim életébe. Ha igenis kimondom, hogy mit gondolok magunkról, és miként kellene tennünk ezt a jövoben. Talán még ma is érzem, hogy ezért nem szeretett a gyülekezet teljessége.

1982-ben, amikor elszántam magam a papi szolgálatra, még nem tudtam, hogy milyen nehézségei jönnek majd ennek az elkötelezettségnek. Bágyonban szinte nap, mint nap eloállt egy-egy ilyen nehézség. A szolgaság, illetve szolgálat váltotta egymást. Szolgáltam Istent, szolgáltam embertársaimat, szolgáltam, ahová el kellett mennem, s bár tudatosan végeztem kötelességemet, mégis bosszantott idoközönként, hogy gyülekezetem tagjai közül némelyek szolgának tartanak csupán. Nemcsak olyanokat mondtak, hogy, amennyiben pásztor vagyok, akkor nyugodtan orizhetem a kecske nyájat is, hanem kimondták, hogy azért fizetnek, hogy jelen legyek akkor, amikor szükségük van rám. Vagyis magán életem egyik része, egy néhány napos kirándulás nem eshet össze semmiképpen egy, a faluban történt, váratlan halálesettel. Nem számít az, hogy két-három évig helyemen voltam, az számít, hogy akkor nem voltam otthon, s haza kellett hívjanak. Bár helyettesíto mindig volt ilyen esetben.

Bágyoni szolgálatom munkás, de gyönyöru része volt az ifjúsági munka. Most is fáj a szívem, hogy cserbenhagytam oket. 1987-ben 95 tagú ifjúsági szövetségem volt, mely hetente találkozott, s a kornak, rendszernek megfeleloen végezte azt a munkát, melyre ma is sok fiatal kellemesen emlékezik vissza. Az volt az elképzelésem, hogy a fiatalságot megfogom Isten ügyének, s szépen, lassan beléjük csepegtetem azt a szemléletet, melynek ott kell lennie minden kor keresztény emberében. Szépen társult a vallásos élet a mindennapok fiatalos elfoglaltságaival, s a kisebb-nagyobb kellemetlenségeket leszámítva, érdemes volt a sokéves munka. Ma természetesen bánt, hogy nem mertem 30-35 évet áldozni ezekre a fiatalokra, de féltem attól, hogy felnotté válva, megkorosodva ugyanolyan felfogásuk lesz, mint elodeiknek. S ez a felfogás nem az életre, hanem az egyháziatlanságra vonatkozik. Szorgalmas nép lakja ugyanis Bágyont, de közösségi, egyházi életük tekintetében sok, akár kisebb gyülekezettol példát vehetnek. Bevallom azt is, hogy ma jól esik találkoznom egy-egy felnotté vált, korabeli fiatallal, akinek szemében még mindig látom az egyfajta ragaszkodásnak csillogó jelét.

Szabó Árpád, egykori tanárom, mai püspököm mondása visszacseng, aki azt tanácsolta, hogy amennyiben a hívek nem látogatják a templomot, akkor el kell vinni nekik házhoz az evangéliumot. Erre felbuzdulva úgy döntöttem, hogy vasárnap délutánonként istentiszteletet tartok a falu felso részében található kis épületben. Éveken át szépen muködött ez a megvalósítás, s a hívek is szeretettel, szép számban jelentek meg ezeken az alkalmakon. Igen ám, de egy napon, vásárlás révén más kézbe került az épület, s mi többé nem kaptunk bebocsátást.

Egyik álmatlan éjszakán kipattant belolem az ötlet, hogy mi lenne, ha utca részekre bontanám fel a falut, s kis szervezés révén összegyülekeznének magánházakhoz néhányan, akiknek bibliamagyarázat formájában hetente két alkalommal elvihetném az örömüzenetet. Az elképzelésbol tett lett, de néhány év leforgása után megszakadt ez a tevékenység is. egyik alkalommal megjegyezte a házigazda, hogy többé nem kívánják ezeket a magyarázatokat, sot eddig is csak azért engedtek be házukba, mert nem akartak megbántani elzárkózásukkal. Nem kívánok arról beszélni, hogy mit éreztem akkor, s milyen keseru a szám íze, valahányszor errol beszélek.

Közben természetesen tovább haladt az ifjúsági munka. Tamási Áron írónk három darabja mellett közkedvelt darabokat is betanítottam a fiataloknak, melyek eloadása után díjakat is szereztünk a korabeli fesztiválokon. Nem csak ilyen eredménye volt ennek, hanem állandóan épült a közösségi szellem is. visszagondolva, ma is elmondom, hogy megérte a sok fáradozás, aggódás, felelosségvállalás.

1995 fordulópontot jelentett szolgálatomban. Egyszeru kérdésre kerestem választ, s szomorú tapasztalás lett osztályrészem. Arra voltam kíváncsi, hogy bágyoni földben pihen-e egyetlen volt lelkész, akinek új emléket állíthatnánk. A régi, elhagyott temetoben kerestük síremlékét, amikor kétségbeesetten tapasztaltuk feleségemmel, hogy alig van néhány kettétört síremlék a bokrok között. Ekkor tudtuk meg, hogy az egykori síremlékeket összegyujtötték némelyek a faluból, s építendo házuk alapjába falazták. Ezen sírkövek közé tartozott egy az eltemetett lelkészeké közül is, aki haláláig szolgálta ezt a népet.

A fenti esemény, de a kilátástalanság ténye elgondolkodtatott, s bár nagyon sajnáltam elhagyni a magam köré gyujtött fiatalságot, mégis eldöntöttem, hogy két választásom van. Az egyik az, ha lemondok lelkészi szolgálatomról, hiszen nem végezhetek Isten nevében eredménytelen munkát, vagy helyet cserélek, s még egyszer megpróbálkozom bizonyítani alkalmasságom mellett. Így született meg 1998-ban az elképzelés, hogy Kolozsvár 3. sz. egyházközség, illetve a nagyváradi egyházközség között választhattam. Az utóbbi mellett döntöttem éppen azért, mert tekintettel a gyülekezet kisebb számbeliségére, elképzelhetobbnek tartottam egy ilyen pásztorolását, mint egy négyszer nagyobbét.

„ Remélek az Úrban, benne remél lelkem, és bízom a szavában .” /Zsolt 130,5./. Ezzel az idézettel léptem be a Nagyváradi gyülekezet életébe 1999. február 1.-én. Mai napig nem bántam meg döntésemet, s azt tartom róla, hogy rajta volt Isten akarata is. Különben nélküle – tudom -, egyetlen lépést sem tehetnék meg sem egyházközségi munkámban, sem egyéni életemben, mely teljesen összeforrt a RÁ irányuló szolgálatommal.

Egy vidéki egyházközség, illetve gyülekezet gondozása után sok mindenben más, sok mindenben különös gondok elé állottam. Úgy gondolom, hogy nemcsak a helyzetekkel barátkoztam meg, hanem fokozatosan megoldásokat találok azokra a nagy kérdésekre is, melyek általánosságban jellemzoek egy-egy városi gyülekezetre.

Szolgálatom egészét az jellemzi a legjobban, hogy a hívekkel – mondhatni – baráti viszonyt tartunk fenn, a gyülekezet életében pedig munkáljuk a családias hangulatot. Arra törekszünk szüntelen, hogy akár gyülekezeti, akár világi vonatkozású is legyen mindennapi, vagy ünnepnapi életünk, mindig rajtunk maradjon Isten „szeme”, s ugyanakkor elfoglaltságunk magán hordozza Isten országának munkálását.

Tudom, és meg is vagyok gyozodve, hogy jól választottam akkor, amikor lelkészi pályára szántam el magam. Ennél sokkal könnyebb hivatást is el tudnék képzelni másnak, de magamnak is, viszont állandóan kérem Isten segítségét, hogy megoldhassam a rám váró feladatokat. Azzal is tisztában vagyok, hogy egész családommal az Urat szolgálom, de olyan módon, hogy a mindennapi élet kihívásaira keresem az arra vállalkozó egyháztagokkal a gyakorlati megoldások lehetoségeit. Bízom az örökélet ígéretében, de ezt teljes mértékben Isten ügyének, s nem a miénknek tartom. Ennek ellenére azonban meg gyozodésem, hogy bármi történjen is a hozzám hasonló szolgák munkájában, egyszer mindannyian elérkezünk arra a napra, amikor Isten számon kéri tolünk, hogy mit, miért, milyen lelkesedéssel, hittel tettünk. Ezért pedig nekünk kell felelnünk.

E felelosség tudatában arra törekszem, hogy mindenben jó lelkiismeretemet, s a szeretet mindent betölto parancsát kövessem. „Lelkem várja az Urat, jobban, mint az or a hajnalt,” – zárom gondolataimat a zsoltárossal.

Természetesen román állampolgárnak mondom magam, de ha kérdezik, akkor magyarnak, s ezen belül székelynek vallom magam. Hogy miért fontos ez nekem? A második ketto mindenképpen komoly jelentoséget hordoz. Pozitív értelemben, mert, bár magam is részese voltam, s idonként még most is el kell szenvednem a nemzetiségemmel járó megkülönböztetéseket, úgy gondolom magamról, hogy nemcsak egyenrangú vagyok hazám, többségben élo embertársaimmal, hanem adott vonatkozásban „több” is. Ha nem másért, akkor csupán azért, mert több kultúrát, s ennek következtében legalább két nyelvet ismerek. Tudniillik a magyart, anyanyelvemet, s az ország nyelvét.

Amint már említettem, 1984.-ben házasságot kötöttem Todor Margittal, akivel szinte szóváltás nélkül éltünk közel 22 évet. Ez alatt betöltötte 19. évét László fiam, s már a középiskolába való elhelyezkedését fontolgatja Lehel is. Fiaim szavaiból ítélve nem akarnak nyomdokomba lépni. Arról nem beszéltek, hogy miért.